Neoeklektikus[1](neohistorizáló) építészet, gyakran „két világháború közötti historizáló törekvések” alatt az 1920-as és 1930-as évek korábbi történelmi stílusokat utánzó irányzatát értik.
Története
A historizmus a 19. század második felének uralkodó építészeti irányzata volt,[2] és a századfordulón, a szecesszió beköszöntével sem tűnt el. A stílus végét az 1910-es évekre szokták tenni. Ezt követően, a két világháború közötti időszakban elsősorban a modern építészetet szokták kiemelni, azonban a historizmusnak is volt egy „utód” stílusa: ezt azonban nem szokták a hagyományos historizmussal együtt tárgyalni. Jobb híján „két világháború közötti historizáló törekvések” néven tárgyalják. Olykor „neoklasszicizmus” néven is emlegetik, ez a név azonban megtévesztő lehet: a stílus valóban utánozta a historizmus hagyományaihoz híven a régi stílusokat, de a klasszicizmus mellett a román, gótikus, reneszánsz, barokk épületeket is. Elkülönítése a „neo” (új) kifejezéssel azért lehet indokolt a korábbi historizmustól, mert az 1880-as/1890-es és az 1910-es évek közötti időszak historizmusára már elterjedt a „késő historizmus” fogalma, és ettől elkülöníthető a két világháború közötti historizmus.[3]
Ez a stílus elsősorban az 1920-as években virágzott,[4] számos középítmény esetében az állami beruházások is támogatták.[5] A közhiedelemmel ellentétben ebben az időszakban inkább ez tekinthető uralkodó stílusnak a modernizmussal szemben:
„A húszas években szerte Európában neoromán, neogót, neobarokk és neoklasszicista stílusban építkeztek, és az első modernista középület, a Bauhaus dessaui központja is csak 1926-ban épült meg.”[6]
Gyakran megesett az is, hogy még az első világháború időszaka előtt megkezdett építkezések elhúzódtak, és csak az 1920-as években fejeződtek meg (pl. Parliament House, Wellington; Rástrapati Bhavan, Újdelhi). A korábbi historizmussal ellentétben az 1920-as évek épületei gyakran már modern technológiákkal készültek, csak külsejüket igazították történelmi stílusokhoz.[7]
Az 1930-as évekre az ilyen stílusban épült épületek száma kezdett lecsökkenni. Megjegyzendő azonban, hogy az amerikai templomépítészetben még az 1940-es és 1950-es években is születtek historizáló stílusú alkotások, többek között Chicago területén.[8]
A historizáló törekvésekhez sorolható a világháború közötti időszak nagy diktatúráinak építészete is az 1930-as években (Olaszország, Harmadik Birodalom, Szovjetúnió).
A 20. század második felében is megjelentek egyes, historizáló törekvések, azonban ezeket megkülönböztetik a század első felének ilyen irányzataitól.[10]
Példák:
en:Palace of the Parliament, Bukarest (1980–1997, neoklasszicista)
en:Schermerhorn Symphony Center, Nashville (2003–2006, neoklasszicista)
Jegyzetek
↑A névhez: Barát Béla – Bárányné Oberschall Magda – Ifj. Csemegi József – Dobrovits Aladár – Voit Pál: A szépművészetek könyve, A Pesti Hírlap Kiadása, Budapest, 1940, 216. o. ill. (szerk.) Rozsnyai József: Építőművészek Ybl és Lechner korában, Terc Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., Budapest, 2015, ISBN 978-615-5445-12-5, 274. o.
↑Kezdő korszakhatárát Európában az 1830-as évekre szokták tenni, Magyarországon az 1860-as évekre. (Sármány Ilona: Historizáló építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1990, ISBN 963-13-3394-9), 11. o.
Ellenáramlatok In: Jan Gympel: Az építészet története. Az ókortól napjainkig, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, ISBN 963-90-69-08-6, 92-94. o.
A háború előtti áramlatok In: Martin Schultz: A világ építészeti remekműveinek képes atlasza, Alexandra Könyvkiadó, Pécs, 1994, ISBN 963-8409-98-3, 164-170. o.
