Vékás Domokos

Vékás Domokos (Kisgalambfalva (Románia), 1926. május 27. – Budapest, 1995. február 8.) magyar diplomata, volt kolozsvári főkonzul.

Földművescsaládban született Kisgalambfalván, apja őt is földművesnek szánta.^[2] A helyi tanító, a református pap és a Székely Mikó Kollégium igazgatója évekig győzködték a szülőket, hogy engedjék továbbtanulni a jó eszű gyereket.^[3] 1938 és 1946 között a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanult, majd a Bolyai Tudományegyetem hallgatója lett magyar-román szakon, ám végül Budapestre jött, ahol az ELTE orosz szakán, a Lenin Intézetben szerzett tanári diplomát 1954-ben. Első munkahelye a külügyminisztérium volt, ahonnan 1955-56 között a tiranai, majd 1958-60-ig a római nagykövetségekre került mint beosztott diplomata. Magyarország bukaresti nagykövetségén kétszer teljesített szolgálatot: 1961 és 1964, majd 1968 és 1974 között, ezt követően 1976 és 1981 között Damaszkuszban dolgozott szintén beosztott diplomataként.^[4]

1983. december 30. és 1988. augusztus 1. között Magyarország kolozsvári főkonzulátusa vezetője volt főkonzulként.^[4] Az ő révén kerültek Kolozsvárra magyarországi könyvek, folyóiratok, újságok, ezzel a kolozsvári főkonzulátus valamiféle ablakot nyitott a "vasfüggönyön", amely az erdélyi magyarságot valósággal elszigetelte az anyaország kultúrájától. Maga is kezdeményezője volt annak a stratégiaváltásnak, ami a magyar kormány magyar kisebbségieket érintő politikájában az 1980-as években végbement.^[5] 1988. június 27-én zajlott Románia budapesti nagykövetsége előtt a falurombolás elleni Erdély-tüntetés, melyre válaszul a Nicolae Ceaușescu vezette Románia bezáratta a kolozsvári magyar főkonzulátust. Visszaemlékezése szerint 1988. július 28-án este Bukarestből telefonáltak, hogy a konzulátust azonnali hatállyal bezárják, a dolgozókat kiutasítják, 48 órán belül el kell hagyniuk Romániát. A következő két napban számos román és magyar ismerőse, erdélyiek, kolozsváriak keresték meg, hogy kifejezzék sajnálkozásukat a történtek miatt. A hazafelé vezető úton Kolozsváron, Gyalun, Nagykapuson, Körösfõn, a Királyhágón, Élesden, Nagyváradon is kisebb csoportokkal találkoztak.^[6] Hazatérését követően nyugdíjba vonult.

Ezt követően számos alkalommal tartott előadást, mindenütt azt a gondolatot képviselte, hogy aki politikai okból menekül Erdélyből, azt segíteni kell - ő maga is sokaknak segített -, de nem értett egyet azzal, hogy gazdasági okból hagyják el szülőföldjüket az erdélyiek. A rendszerváltozás után nem csatlakozott egyik politika párthoz sem, de minde­nütt ott volt, ahol az erdélyi magyarság sorsáról volt szó. Számos egyesületnek tagja, vagy tiszteletbeli tagja volt, melyek az romániai magyarok ügyét szolgálták.^[2]

68 éves korában váratlanul, szívinfarktusban hunyt el. Halálát követően számos méltató cikk jelent meg életéről, az erdélyi magyarságért végzett emberi és szakmai munkájáról. Az Óbudai temetőben temették el.^[5]

2000-ben szülőfaluja, Kisgalambfalva általános iskolája felvette Vékás Domokos nevét.^[3]